Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Elizabeth Wurtzel önéletrajza a depresszióról, amiből kiderül, hogy a depresszió közel sem hóbort, hanem egy súlyos betegség, ami nem válogat. Szó esik persze a családi traumákról, amik felerősíthetik ezt a betegséget, a kapcsolatokról, akik kérdőn állnak előtte és nem tudnak segíteni, a társadalomról, ahol az orvos a "vizsgálat" harmadik percében írja fel a gyógyszert, ami egy életen át egész generációkat taszít súlyos függőségbe.

A jelen helyeztre mégis ez a gondolat rímel leginkább:

"Középút. Nem becsüljük kellőképpen ezt a fogalmat. Számomra pedig nagy nap volt, valósággal diadalittas pilanat, amikor rájöttem, hogy középút is létezik. Micsoda szabadság abban a spektrális tartományban élni, amelyet a letöbb ember lenéz. Társadalmunkban dicstelen dolog közbül lenni, mert az rokon a középszerűséggel, a közepességgel, az valami olyasmi, ami se nem jó, sem nem rossz, ami elmegy, megjárja, nem valami nagy szám. Sokan szükségét érzik, hogy olyan extrém sportokat űzzenek, mint a gumikötélugrás, vagy valamely harmadik világbeli országban töltik a szabadságukat, ahol hemzsegnek a skorpiók meg a katonai diktátorok. És azért adják a fejüket ilyen kalandokra, hogy kikerüljenek abból a középmezőnyből, abból a nyugalmas érzelmi álapotból, amelyben kétségtelenül úgy érzi az embmer, hogy soha nem történik semmi. Én viszont semmi mást nem szeretnék, csak ezt a szép, eseménytelen egyensúlyi állapotot. Semmi mást nem szeretnék, csak olyan életet, amelyben a szélsőségek féken vannak tartva, amelyben féken vagyok tartva én is."