Önéletírást vagy autofikciót olvasni mindig kicsit olyan, mintha kukkolnék. Mint amikor télen az utcán sétálva be lehet látni családok kivilágított nappalijaiba. Aztán felmerül mindig az emlékezés kérdése, hogy vajon az emlékeink alkalmasak-e a valóság leírására, és persze hogy az irodalomnak célja-e a valóságot megmutatni. Szóval Knausgardot megszakítva vágtam bele Bereményi életébe, akinek életműve inkább a szüleim generációjának egyfajta anyanyelve és végtelenül élveztem a kalandot. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem bukdácsoltam volna történelemből, ha évszámok, eszmék és korszakok definíciója helyett ilyen és hasonló történeteket olvastam volna, amik azt is megmutatják, hogy egy-egy időszak hogyan is hatott a társadalomra, a családra, a baráti társaságokra, a munkára, az iskolára és a művészetekre. És nem utolsó sorban az már valójában részletkérdés (de milyen fontos), hogy a regény hőse, Bereményi Géza, akit annyira megkedveltem, akivel empatizáltam, akinek drukkoltam a zalai Margó első estéjén ismerősen szerethető volt, beengedett minket a világába és tovább szőtte a történetet.
Havonta megírom, épp mit olvastam, melyik új beszélgetés videója került ki az oldalra és milyen új terméket álmodtunk meg. Iratkozz fel, ha érdekel!
(Az e-mail címed megadásával elfogadod az Adatkezelési nyilatkozat tartalmát.)
