Veszteségeket és traumákat összehasonlítani nem lehet és nem szabad, most mégis megteszem. Egy éve íródik a listánk, hogy miket (legszörnyűbb esetben kiket) veszítettünk el a mindennapjainkból, talán amíg élünk 2020-ról és 2021-ről azonnal a veszteség szóra fogunk asszociálni. Soha jobbkor nem vehettem volna kezembe ezt a frissen megjelent könyvet, mert felrázott ebből a nyúlós, mély önsajnálatból.
A főszereplő kamaszlányt családok és közegek passzolgatják oda-vissza egymásnak, mint egy megunt gumilabdát. egy-egy ilyen jól irányzott passz következményeként pedig mindent elveszít, amit addig a sajátjának tudott, barátokat, otthont, illatokat, rutint, családot. Hol, kiben, miben és miként találhatunk stabilitást és biztonságot, ha azt, aki megszült minket nem ismerjük, még szinte a nyelvet sem, amit beszél, sem az illatát, sem a gesztusait, aki pedig felnevelt és aki iránt a bizalmunk, csodálatunk, kötődésünk határtalan nem kér többet belőlünk? Szólhat-e érv a visszaadás mellett és ha igen, meg lehet-e, meg kell-e ezt érteni? Számomra a legérdekesebb jelenet az volt, amikor a lány találkozik a visszaadása okával. Ránk van bízva, hogyan fordítjuk le magunkban és ítéletet mondunk-e a végén erről. Ő nem ítélkezik, cserében belekapaszkodik abba az egybe, aki állandó, ismerős és szinte egy vele. Szerintetek ki lehet az?
Tragikusan hangzik a történet, a végére érve mégsem az. Az író, Donatella Di Pietrantonio stílusáról azt írják, hogy egészen sajátos, kissé érdes, mégis csupa ragyogás. ezzel pedig nem tudok vitatkozni. Aki pedig olvasta és szereti Elena Ferrante világát (és tudom, hogy rengetegen vagyunk), annak A visszaadott lány világa ismerős és otthonos lesz.