Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy egy csecsemőt találok egy bokorban.
Ugyanebben az időszakban nagyon foglalkoztatott az örökbefogadás témája. Az egészet egy mesébe illő csodának gondoltam, ahol adott egy gyerek, aki magára maradt és akadtak felnőttek (vagy egy felnőtt!), akinek pedig a legnagyobb álma pont ez a gyerek, megtalálják egymást és mindenki él boldogan, míg meg nem hal. Sokáig romantikusabbnak gondoltam az örökbefogadást a természetesn úton való szülővé válásnál.
Aztán a környezetünkben lett több örökbefogadó család, felnőttem, olvastam, még több örökbefogadóval találkoztam és beszéltem, elkezdtem dolgozni a Cseppkő Gyermekotthonnal (és 2021 Magyarországán élek…), szóval ha nem is varázstalanodott el egészen, de átalakult bennem a kép.
Stájn Emma a Kőbölcsőben megrendítő őszinteséggel mesél arról, miért döntött kétgyermekes anyaként a nevelőszülőség mellett, milyen hatással van egy családra, ha belekerül egy érzelmileg labilis kisgyerek az amúgy jól működő gépezetbe, hogyan segít a rendszer, kik lehetnek egy nevelőszülő támaszai és talán a legfontosabb kérdés, hogy lehet-e priorizálni egy saját gyerek és egy nevelt gyerek tragédiája között.
“Nem tudok olyan hangosan ordítani, hogy bárki is odajöjjön hozzám és megkérdezze, mi fáj. A közöny az immunrendszer szerves alkotóelemévé, az elfogadás szinonimájává vált itt, Európa egyik mintaállamában.”
#olvass