A Lolitát is nagyon szerettem, de a Nevetés a sötétben már másodszor gyakorolt nagy hatást rám. Jó pár éve olvastam először, amikor ez a teljesen szürreális (vagy mégsem?) tragikomédia ledöntött a lábamról és pár hete újra elővettem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ennyi év elteltével milyen szemmel olvasom majd újra. Megint sikerült neki, szóval duplán ajánlom, hogy olvassátok el ti is!
A cselekmény nagy vonalakban a szerelem vakságát járja körbe, Albinus a középkorú, esetlen, gyengécske művészettörténész élete kerek: feleség, gyerek, karrier, mégis unatkozik, keresi a szenvedély lehetőségét, aminek megélésével megtapasztalhatná a művészet magasabb szintjeit. Meg is találja a szenvedélyt a tizenhat éves Margotban, akitől a legtávolabb a naivitás áll. Az ármánykodó, számító, nyerészkedő lány egyetlen célja, hogy színésznő legyen, ezért bármire képes, és ebben segítségére régi szeretője, a karikaturista Axel lesz, aki pedig élvezi, hogy bohócot csinálhat Albinusból, miközben ő maga is igyekszik meggazdagodni. (És akkor a fordulatokat meg sem említem, hátha tényleg elolvassátok.)
A történet alig több kétszáz oldalnál, a cselekmény képsorai pörögnek, iszonyú tempóval haladunk a tragédia irányába, de még arra is van idő, hogy a feleség és a gyerek helyzetébe is beleképzelhessük magunkat.
A regény plasztikussága és képszerűsége nem véletlen, Nabokov írás közben eredetileg filmben gondolkozott, forgatókönyvnek szánta a történetet (ha minden igaz, a Netflixes Vezércsel alkotói már neki is láttak a történet adaptációjához).
Tényleg nagyon ajánlom nektek, ha a vízparton vagy otthon a hőség elől a kanapéra menekülve olvasnátok valamit!