A legelső alkalommal a kutyasuliban, mikor az oktató bevezető előadást tartott a kutyás létről azt mondta, hogy a kutya a halandóságot tanítja a gazdájának. Az életünk során akár több kutyánkat is végigkísérhetünk születésétől egészen utolsó pillanatáig. Megdermedtem. Már akkor is tudtam, hogy Barka hatalmas felelősséget ró rám, a tizedik születésnapjához közeledve pedig egyre többször jut eszembe ez a gondolat. Épp ezért kerülgettem Beregi Tamás kéziratát több mint két hónapig a lakásban, mert sejtettem, hogy ha egy könyvben főszerepet kap egy kutya, akkor annak halála is központi fordulat lesz a történetben.
Túl a történeten, ami sokkal de sokkal több egy kutyás mesénél, még jobban szeretem a kutyáimat, még büszkébb vagyok, hogy kutyás vagyok és még biztosabb vagyok abban, hogy az élet fontos momentumai nem biztos, hogy azok, amik elsőre annak tűnnek.
Bertram, a főhős egy művészalkat, aki már bőven harmincas évei derekán sem igazán tudja, mit is akar az élettől azon kívül, hogy a hét nagyobb részében padlóra teszi magát a belvárosban a haverokkal. Szülei már letettek a felé állított elvárásokról, de azért minden vasárnapi ebédnél éreztetik vele, hogy nagyon nincs az általuk elképzelt helyén. Bertramot nem nagyon érdekli semmi, szorong az élet végességétől, minek bármibe is belekezdeni, ha úgysem kerülhetjük el a halálunkat. Ezek közé a gondolatok közé érkezik meg a mentett kutya, Lulu és kezdődik meg közös kalandjuk. Tényleg sokkal több mint kutyás sztori, nagyon szerettem Beregi humorát, ahogy a sehova nem vezető bulizásokat írja le, a művészet mögé rejtett céltalanságot, a groteszk politikai rendszert, amiben élünk, a celebeket, influenszereket, akikre név nélkül is azonnal ráismer az olvasó és a könyvkiadók és írók világát sem kíméli, mértani pontossággal, keserdésen ír minden szépségéről, de főleg nehézségéről.
#olvass